A kártékony csuhás és 6000 gyermeknek apja helyett apja közötti úton.
Képernyőfotó: Az uh.ro facebook oldala
A tusnádfürdői, kászonimpéri, szovátai esetek után kapkodjuk a levegőt, és keressük a lájk gombot. Kire nyomjuk, mire nyomjuk és melyiket a hét közül?
Keressük az igazságot, egyik vagy másik oldalra szeretnénk állni. Mert az tiszta, az kényelmes, az nem kér tükörbe nézést, nem igényel gondolkodást, nem okoz fájdalmat.
Az egyik oldal szerint a szerzetes hozzánemértő, kártékony „csuhás”, aki politikai érdekeknek vetette alá magát és politikai célokat szolgál, terrorizmusért elítélt bűnözőkért imádkoztat nyilvánosan gyerekeket, és ami a legsúlyosabb, nem ismeri el, nem cselekszik ellene, ha az általa gondozott gyermekeket olyan bántalmazás érte, amely egész életükre kihat.
És amelyekre nincs bocsánat.
A másik oldalon azok állnak, akik élő szentnek tekintik Böjte atyát azért, amit tett: eddig mintegy 6.000 hátrányos helyzetű gyereknek volt apja helyett apja, a mindennapi kenyér, a tanulási lehetőség, a meleg szoba és a tiszta ruha.
Van, akiket nem zavar Csaba testvér politikai szerepvállalása, sem időnként „értelmezhető” megnyilvánulásai a közösségi médiában, ők isszák a szavait és példaképük, influenszerük nekik az atya. Ők azok, akikért a politikusok is megengedik a Dévai Szent Ferenc Alapítvány fele a pénzcsapot.
Vannak, akiket zavarják ugyan a feltétlen rajongást nehezítő körülmények, de a latban többet nyom az, hogy megmentett sok ezer gyereket és akár anyát, egész családot is, akiknek nem az volt az életben a legnagyobb problémájuk, hogy vélekedik Csaba testvér a nőkről vagy a házasságról, hanem az, hogy egyáltalán életben maradjanak, és erre lehetőséget kaptak az alapítvány otthonaiban.
És még biztosan vannak más oldalak is. Például azokéi, akik csak a jót szeretik meglátni, megmutatni ebben a világban. Nem illik ilyenekről, mint az abúzus, a molesztálás, a visszaélés se írni, se beszélni, se egy embernek, se egy közösségnek a nevét „bemocskolni”, mert fontosabb az, hogy milyennek gondolnak bennünket, mint az, hogy valójában milyenek vagyunk. Minden áron el kell takarni a rosszat, még azon az áron is, hogy ezzel egy csomó problémánk kibeszélhetetlenné és megoldhatatlanná válik.
És van az élet tükrös oldala.
Amelyikbe nem nézünk bele. Amelyikben nem vagyunk olyan jól vasaltak, mint templomba igyekvő nyugdíjas házaspár vasárnap délelőtt. Amiben nem vagyunk olyan jól fésültek, mint tinédzser lány egy randevú előtti délután.
Miért nem látjuk azt az oldalt, amiben magunkra, felelős romániai, erdélyi magyar állampolgárokra mutogathatnánk? Arra a romániai, erdélyi magyar társadalomra, amely legalább 30 éve, hogy nem áll ki a szociálisan vagy testi/lelki/szellemi értelemben hátrányos helyzetű embertársaiért? Akik nem vonulunk utcára tüntetve azért, hogy az állam az adólejeinkből legalább úgy gondozza a gyermekeinket esetleges halálunk, elszegényedésünk vagy lebetegedésünk esetén, mintha mi magunk tennénk? Amely nem tesz meg mindent, sőt igazából semmit sem tesz, hogy mindent megadjon azoknak a gyerekeknek, akik már az állami gondozásba kerülésük pillanatában jelentős veszteséget, hátrányt, traumák sokaságát szenvedték el? Akik nem tettünk semmit azért, hogy az állam garantálja az alkotmányba foglalt esélyegyenlőséget, a gyermekek jogait, a tanuláshoz való jogot.
Borzalmas a szociális ellátórendszerünk. Nem csak a gyermekvédelem szenved hiányokat, hanem a fogyatékkal élők, a gondozásra szoruló idős emberek és családtagjaik is. Vagyonokba kerül a hozzátartozóknak az is, hogy egy fogyatékkal élő, vagy egy mentálisan sérült ember megfelelő gondozást kapjon. Amíg egészségesek vagyunk, örülünk, hogy nem a mi bajunk, utána kínlódunk,
fizetünk és panaszkodunk.
Böjte atya és néhány, főleg egyházi alapokon nyugvó civil szervezet, nekifogott, hogy megoldja az egyik problémát. Egyszerre csak kicsit tett, de ahogy az évek telnek, egyre csak nő a rendszer, egyre több pénz és ember, és nagyobb hibázási lehetőség hárul vezetőként egy szerzetesre, aki valamikor feltételezhetően csak jót akart.
Nekünk, erdélyi magyar állampolgároknak a fotelből ülve ez teljesen kényelmes. Lehetünk jól vasaltak és fésültek vasárnap délelőtt és bármely délután. Nekünk semmi más dolgunk nincs, minthogy cserébe hálaimát zengjünk. Mi kérés és mindenféle „szentesítő” eljárás nélkül élő szentté avatjuk, és olyan dolgokban is meghallgatjuk a szavát, kikérjük a véleményét, amelyekben nem feltétlenül kompetens. Például politikai ügyekben. Hogy ne záródjanak el a csapok.
Csak, hogy ő is ember, élő ember, aki hibázik. Aki elkezdett egy jócselekedetet, és a jócselekedet túlnőtt rajta. De minket ez annyira nem érdekel, hogy esetleg ezt az embert ez a hatalmas teher már meghaladja, mert az önmagunkról alkotott jóember képünkhöz nekünk pontosan elegendő, hogy az ő munkásságát elismerjük.
De hol van itt a társadalmi felelősségvállalás?
Hol van itt a bocsánatkérés? Bocsánatkérés ezektől a gyermekektől, akiket nem védtünk meg? Hol van itt a jóvátétel? Az elrontottam, ne haragudj, de igyekszem jóvátenni?
Itt áldozathibáztatás van és arrogancia. Csaba testvér részéről is, mert ő sem ismerte el egyből azt, amit már a bíróság is, hogy megtörtént 15 gyermek szexuális zaklatása. Tudott róla és, bár kötelessége lett volna, nem értesítette egyből a hatóságokat, nem hitte el, hallgatott.
Véletlenül épp ma hallgattam egy podcastet Hodász András kiugrott pappal. Aki maga is szexuális visszaélés áldozata volt, mégis pap lett, aztán kiszállt az egyházból. A bocsánat és a feldolgozás kapcsolatáról beszélt Kadarkai műsorában.
A depresszióval és mentális, lelki labilitással küzdő férfi azt mondta, hogy meg lehet bocsátani, de az nem törli el a bűnöket. A megbocsátás egy akaratlagos aktus, egy döntés, a feldolgozás egy folyamat. Megbocsáthatunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek, de ettől még nem múlik el egyik pillanatról a másikra a vétek és annak a hatása.
Itt merül fel az egyik, fent említett oldal érve. Igaz, hogy 15-20-30 gyerek szenvedett, de 30 év alatt 6.000 jól járt. Kérdés, hogy összehasonlítható és mérlegre tehető tettek-e ezek?
Hány gyermek öröme váltja ki 15-20-30 vagy akárhány gyermek szenvedését?
Vagy nem hasonlítunk össze különnemű dolgokat: vétket a jócselekedettel. Nem váltja ki 6.000 jótett 15-20-30 gyermek esetében a félrenézést, amikor a rossztett megtörtént. (Mert azért, bár őt hurcoljuk meg leginkább, nem Böjte atya követte el ezeket a gonosztetteket, mégis rajta kérjük mindenestül számon azokat. A nyilvánosság csak az ő nevét ismeri.)
Nehéz azt ebben a közösségi média által uralt, a jó és rossz közötti skálán az érzelmi reakciókat hét emotikonra redukáló világban elfogadni, hogy egyszerre léteznek a jó cselekedetek és a rosszak.
A jóért bezsebeljük a dicséretet, a rosszért pedig bocsánatot kérünk, és igyekszünk jóvátenni. Ez a minimum. És ez nem történt meg. Nem kértünk még bocsánatot se. Se az elkövető, se Böjte atya, se én, se te, kedves olvasó, sem pedig azok a politikusok, akik kiállnak Böjte atya mellett, és vigyáznak a jó hírére, mert
általa az övék is növekszik.
Pedig – anélkül, hogy a teljes felelősséget egy elegáns mozdulattal a végén rájuk hárítanám –, ők is a társadalmunk fontos részei, akiket azért választottunk meg, hogy valójában tegyenek a gyermekeinkért. Ők azok, akiknek lehetőségük és felelősségük olyan gyermekvédelmi, oktatási és szociális rendszert kialakítani, hogy ha mi meghalunk, akkor még nálunk is jobban gondoskodjanak róluk, hisz árvák és sérültek, mint ahogyan mi tennénk.
Borzasztó nehéz elfogadni azt, hogy nem állhatunk egy egyszerű lájkkal egyik vagy másik oldalra sem, anélkül, hogy belátnánk, hogy ez egy társadalmi hiba, ami itt előfordult. Ami kicsiben, egy vagy két gyermekotthon esetén nem látszik, de nagyban kitermeli a rendszer, és valahogy ki kellene küszöbölni. De ezen nincs az a nyolcadik Facebook-lájk, ami segíthet.
